2012. November 27.

Életem egyik legszarabb napja.
Este nem bírtam elaludni. Hajnali 2ig forgolódtam, és amikor elaludtam, rosszat álmodtam. Felkeltem, és utána már nem is tudtam visszaaludni. Szóval, hulla fáradtan indultam a suliba, semmi életkedvvel. Az osztálytársaim kérdezték is, mi bajom. Elmondtam, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Ők pedig azt mondták nem értik miért. Őszintén én sem. De ami nagyon szíven ütött.
 Hogy így is szarul vagyok erre Vele beszélgettem, és szóba jött a kinézet. Mondta, hogy neki nagyon fontos a külső, és hogy a következő barátnői, azok minimum olyanok lesznek mint egy modell. Én pedig nem tudtam megszólalni. Hirtelen olyan ürességet éreztem. Mintha épp ketté vágtak volna.

Ekkor jött a tanár, és szólt, hogy menjek be az órára, Ő pedig, mintha semmi sem történt volna, megcsókolt, és elment. Én pedig ennél rosszabbul esküszöm nem éreztem magam. Szó szerint egy szardarab vagyok. A következő szünetben találkoztam vele, hogy visszaadjam neki, a számológépét, és akkor is amikor elköszönt, tudván, hogy nem fogjuk látni egymást egy napig, de az is lehet, hogy kettőig, csak röviden megcsókolt, és mondta, hogy megy órára.
Szóval amikor hazamentem a metrón, Tiával beszélgettem, aki mondta, hogy nem érti, miért mondta ezt, és hogy biztos nem gondolta komolyan. Aztán mondta, hogy ő szívesen lenne "Réka".

Mikor sétáltam a buszmegállóhoz, akkor az egyik kajás bódéból, vagy mi az, Pinktől a Try szólt. Hiszek benne, hogy a zenének van valami jelentése. Ezért mikor hazaértem az első volt hogy meghallgattam. Hát igen, mit ne mondjak, jót tett, hogy meghallgattam.
A buszon, elsírtam magam. Olyan magányosnak, csúnyának éreztem magam, ráadásul olyan érzés volt, mintha valami szétfeszítene, mintha az az én, ami valójában vagyok, és akit mutatok harcolna egymással. Dühös voltam. Rá, és magamra is. Akárhogyan próbálkozok, nem vagyok elég jó. Sosem vagyok elég jó.
Elmentem gitárra, ami kicsit feldobott. Kaptam egy lapot, hogy jelentkezhetek, ilyen zenés táborba. Van ott ének, tánc, színészet stb. Olyan jó lenne, találkozni olyan emberekkel, akik olyanok mint én.

Aztán mikor hazaértem, nem bírtam. Beszéltem Lottival, Fruzsival, "vele". És Lotti órákon át próbált felvidítani, és nem sikerült neki. "ő" pedig a semmivel, megnevettetett. Nem mondott semmit, de még is jobb kedvem lett. Ha szar kedvem van, akkor arra gondolok, ahogy nevet, és ahogyan azt mondja hogy Réka. És olyankor mindig mosolyognom kell.
Szóval.. Igazából sírok. A bőrömet már marják a könnycseppek. Fáj. Üres vagyok belülről.

Egyszer hopp, másszor kopp. Ez olyan, mint amikor beleestél egy mély verembe és ki kell másznod. Csak rajtad múlik, hogy valóban ki akarsz e mászni. Jelenleg, én ott tartok, hogy nem akarok. Még csak meg sem próbálok. Már annyiszor, feljutottam a felszínre, és annyiszor estem vissza, hogy már nincs erőm, újra megmászni a vermet.

Ráálltam a mérlegre, és idegesít az a szám. Akármennyit eszek, nem megy lejjebb. Komolyan, ha ennél kevesebbet eszek, az már egyenlő a semmivel. Nem leszek se anorexiás, de bulimiás. Már elfárdtam, az állandó megfelelésben.





Hülye vagyok? Igen. Ő is megmondta,
hogy nem tud mit kezdeni velem, biztos velem van a baj, és azzal, hogy nem alszom.