2012. December 4.

Ha pontoznom kéne a mai napot egy 10-es skálán a pontszámom 1 lenne. Nem is tudom hogy melyik erőltetett mosolyomnál kezdjem. Talán annál amit állandóan magamra erőltetek, amikor már mindenki a szemembe hányja azt, hogy szakítsak Vele, és amikor már a pletykák terjedtek erről, hogy ő bunkó volt velem, vagy kezdjem csak azzal, amikor már csak a barátaim felé is egy erőltetett mosolyt vagyok képes küldeni. Vagy még azzal is kezdhetném, amikor a tesiórán halálra röhögtem magam, csak azért, hogy a szar kedvem ne tűnjön fel senkinek. Hmm.. Szóval ebből már kiderült a napomnak nagy része. Ami fontos, hogy Ő ma, tényleg aranyos volt. Egy rossz szavam nem lehet rá. Ebédlőben odajött, megcsókolt, felkísért a teremhez, beszélgettünk stb.

Aztán, azon kaptam magam, hogy a gondolataimmal teljesen magamra maradtam. Állandóan gondolkozom, de már nem akarok senkinek sem elmondani semmit. És annyi kétség gyűlt fel bennem, és annyi kérdés, amikre nem kapok választ, hogy úgy érzem elvesztem. Azt érzem, hogy nem ért meg senki. És még ha csak mindenki jót is akar, nem veszik észre, hogy ezzel nekem rosszat tesznek.
Igen.. Ilyen helyzetekben derül ki az, hogy ki a barát. Fontos, hogy a barát, szembe állítson a tényekkel, de emellett el kell hogy fogadja, a döntésedet. És attól még hogy neked jót akar, nem biztos hogy neked is az a legjobb ami számára annak tűnik.

Egyedül lassan gyalogoltam haza a hidegben. Annyira rosszul éreztem magam, hogy még csak az sem zavart, hogy tiszta havas lett a hajam, és a hó bele ment a szemembe, amitől alig láttam. Mondtam már hogy nem szeretem a havat? Vagyis igen.. EZT a havat, amelyik leesik és el is olvad, sarat hagyva maga után. A szép hó amelyik nagy pelyhekben esik, nem olvad el, és én pedig bentről a meleg házból forrócsokival a kezemben nézem, az szép:)

Szóval. Érdekes az, hogy az ember a fájdalmát képes a mosolya mögé rejteni.