2013. február 9.

És egy újabb tökéletes nap az évből. Ma találkoztam Ádámmal. És hál istennek anyuék megengedték, hogy átmenjek hozzá. Apu elvitt a Kökiig kocsival, és onnan vonattal mentem. Be kell vallanom, eléggé izgultam. Mondjuk.. ki nem izgul ilyenkor? Azért még is csak ugye beszélek majd a szüleivel, új környezet, meg minden.
Mikor leszálltam a vonatról, Ádám már ott várt. És amikor megláttam, mosolyognom kellett. Ő számomra, az a bizonyos fény, ami beragyogja az életem. Akkor jöttem rá, hogy mennyire is hiányzott már, amikor megcsókolt, és átölelt.
Elindultunk hozzájuk. Nagyon szép házuk van. A szülei kedvesek, az öccsei cukik, szóval, úgy minden rendbe volt. Nemsokára, el is mentek, igy csak mi ketten maradtunk. Igaz még csak három hete vagyunk együtt, de még is annyira természetes vele lennem, mintha már 1 éve ismerném, és együtt lennénk.
Filmet néztünk, rendelt gyrost, és még mindig meglepődöm milyen gyorsan eszik:D Beszélgettünk, stb stb...
Olyan hamar elment az idő, és még annyira maradtam volna vele. Tudjátok van az, amikor megállitanánk az időt. Na, azt hiszem ma én megállitottam volna.
Mikor el kellett indulnom, futottunk a vonathoz, különben lekéstem volna.. Hupsz:) Még jó, hogy közel laknak a vasúthoz:)

Őszintén. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogom. Szeretem azt, ahogyan rám mosolyog, ahogyan megcsókol, és amilyen gyengéden átölel. Az érintése.. Az illata, ahogyan kimondja, a szeretlek szót, és hogy ez milyen melegséggel tölt el engem. Szeretem, hogy mellette valóban önmagam lehetek, és elmondhatok neki bármit. Talán, napról napra jobban szeretem. Bár kétséges, hogy ennél jobban lehet e szeretni valakit..
 Iszonyatosan fontos számomra, és semmiképpen sem akarom elvesziteni. Ha valakinek van egy ilyen kincs az életében, mint ő nekem, akkor arra vigyázni kell.